Navigáció átugrása.
Rigó József Általános Iskola

Névadónk életrajza

Nyomtatóbarát változat

Rigó József származása, iskolái és elsõ munkahelye

 Rigó József 1899. január 26-án született a Bács-Kiskun-megyei Tömörkényen, ahol édesapja hosszú idõn át, 42 évig tanított. Tizenkét testvére közül hatan haltak meg egy járványos betegségben pár hét alatt. Az életben maradtak mind pedagóguspályára léptek.

Rigó József 1918. május 25-én vette át az Elemi Népiskolai Tanítói Oklevelet Kiskunfélegyházán. Ezután három évig édesapja mellett Tömörkényben tanított, majd a kecskeméti iskolaszék 1922-ben tartott választásán döntöttek áthelyezésérõl. Így került külterületi tanítóként Bugac-Monostorfalvára az alábbi irat szerint.

„Rigó József okleveles tanító a belterületre történt beválasztás folytán megüresedett Makáry István helyére, Monostorfalvára választatott meg. Megilleti helyi járulék a város pénztárából 40 K készpénz+60 kor. értékû (2 hold) föld haszonélvezete és lakás. Minden egyéb törvényszerû járandósága államsegélybõl. Rigó József jelenleg a XI. fizetési osztály 3. fokozatának megfelelõ fizetés élvezetére jogosult.” 

Rigó József, bugaci néptanító

 1922. augusztus 22-én érkezett meg az akkor néhány házból álló Monostorfalvára. Még aznap délután bejárta a néhány házból álló települést és mindenhová beköszönt. Zsebébõl minden gyereknek jutott egy-egy szem cukorka. A mai napig él a legenda, mely szerint rögtön a településre érkezése napján megszerették õt, s nem csak a gyerekek, az akkoriban ritkán látott édesség miatt. A felnõtteket határozott fellépésével, jó kapcsolatteremtõ készségével és nyíltságával nyerte meg.

A történet szerint kedden este érkezett meg édesapjával az ötven kilométeres gyalog megtett út után holtfáradtan. A jegyzõhöz mentek tanácsot és szállást kérni. Másnap szerda, piaci nap lévén a jegyzõ nem ért rá az új tanítóval foglalkozni. Hogy magáról lerázza õt, átvezette a kocsmába, s bemutatta a kocsmárosnak. Nemsokára vendégek érkeztek a csárdába. Látszott rajtuk, hogy régi jó gégecimborák, igen értik egymást.

-Hát ez meg tán az új végrehajtó? -kérdik az ismeretlenre mutatva.

-Dehogyis, õ az új tanító, Rigó József. -szólt a kocsmáros.

-Igen?! -s az egyik, mint rigó fütyült egyet és harsányan nevettek. A füttyös öreg aztán így ismertette a nadrágos emberrel a falu lakosságát:

-Tanító úr! Hogy mert idejönni, ha nem tudná, ennek a szamárkórós, árvalányhajas Monostorfalvának Illancsfalva az igazi neve, mert aki idejön, nemsoká el is illan innen. Vegye tudomásul, hogy ennek a falunak fele tolvaj, fele orgazda, egyedül csak én vagyok tisztességes ember! Mind az öten jót nevettek.

–Ha ennek az asztaltársaságnak a fele tolvaj, a fele orgazda, maga sem lehet tisztességes ember. -volt a válasz.

–Ez kell nekünk, ez a mi emberünk! Ezt nem engedjük el!- és az asztalukhoz hívták.

 

A fiatal tanító szerencséjére a borozgatásnak hamar véget vetett egy kis lélekharang delet jelzõ hangja. A jegyzõék ebéddel várták. A kocsmai ismerõsökrõl kiderült, hogy a falu módosabb gazdái, igen becsületes emberek. Késõbb bármiben kérte segítségüket, mindenben készségesen támogatták. Nem is engedték el a tanítót harminchét évig. Az egész falu megszerette.

 

Pár nap múlva elérkezett a beíratás napja, s a kiterjedt tanyavilágból 185 gyerek jelentkezett az 1-4 osztályba, 70 pedig a gazdasági ismétlõbe. A vele együtt megválasztott tanítónõ lemondott az állásáról, így egyedül kellett tanítania. Két részre osztotta a gyerekeket, délelõtt kilencvenhat elsõst és négy negyedikest tanított, délután a második és a harmadik osztályt nyolcvanöt gyerekkel. Pusztai tanítóként nem csupán tanított, hanem a tantermet és az illemhelyeket takarította, télidõben fûtötte. A hó eltakarítása is rá hárult. Ezért a munkáért fûtési és tisztogatási átalányt kapott a várostól.

Az elsõ Bugacon eltöltött év nehéz esztendõ volt, de a gyereklelkeket alakító kicsi mûhelyében szinte eggyé forrt a gyerekekkel és rajtuk keresztül a szülõkkel. Hiányzója alig akadt. Rendet és fegyelmet tartott az óráin. Volt tanítványai visszaemlékezései szerint, amikor a nagytáblára írt, bal kezében ügyesen tartott tükör volt, így tudta néven szólítani a háta mögött rendetlenkedõket, akik megszeppenve csak ámultak-bámultak. A tanteremben elállt a lélegzet.

-Ennek a tanítónak hátul is van szeme, mert ha nincs, akkor hogyan lát hátra? -gondolták a gyerekek.

Leleményessége, humorérzéke és páratlan munkabírása átsegítette a nehéz idõszakon. Nem véletlen, hogy a Tömörkényben élõ szülõk ritkán kaptak hírt a fiukról, aki arról számolt be, hogy milyen boldog és olyan sok dolga van, hogy levélírásra alig marad ideje. A kétkedõ apa bizonyosságot akart. Egy tavaszi vasárnap útnak indult Bugacra. A falu határában, mint ismeretlen átutazó egy-egy tanyába térve a tanító felõl érdeklõdött. Szívét melengetõ, a tanítót dicsérõ válaszokat kapott.

-Igaz lenne hát mindaz, amit a ritka, de terjedelmes levelekben olvas? –tette fel az apa magának a kérdést.

-Na majd a kocsmában kiderül! –gondolta.

 Szépszámmal voltak az ivóban, amikor belépett, így csak a kocsmáros vette észre az idegent, aki egyre hangosabb, provokáló, gúnyos megjegyzéseket tett a tanítóra. A jókedvû, mulatozó parasztok elõbb szó nélkül hallgatták az idegent, majd egy titkos jelre fütykös botot és bicskát rántottak elõ, majd gyûrûbe fogták. Az örömkönnyekkel küzdõ apa majdnem megverette magát. Alig maradt ideje, hogy kilétét felfedje. Diadalmenet kísérte a fia legénylakására. E történet jól mutatja az akkori helyi társadalom ragaszkodását, megbecsülését a falu tanítójához.

Rigó József tanítóskodásának második évben már Kiss Lajos tanítóval osztozott a hatalmas tanulói létszámon. Így jutott idõ másra is. Analfabéta tanfolyamot szervezett ötvenhét felnõtt részére. Pipaszó mellett tanultak írni, olvasni, számolni, amiért nem gyõztek neki eleget hálálkodni. Ekkor szerették meg igazán és szívbõl, ki nem hagyták volna soha semmilyen családi eseménybõl. Névnap, lagzi, disznótor nem múlt el nélküle.

-Tanítóúr! Tessék jönni gyorsan, mert a kocsi itt áll! Addig se evés, se tánc nem kezdõdhet, míg oda nem érünk!”- szólt a kedves biztatás.

 Egy napon a tanító úr arra döbbent rá, hogy kinõtte a falu a régi iskolát. Beadványt terjesztett elõ az elöljárósághoz, melyben kérte, követelte az új iskola építését. Az építkezésnél maga is segített. Nem szégyellte, ha malter fröccsent a kezére, õ már az új nemzedék szárnybontogatását látta az új iskolában, mely 1926-ban épült meg három tanteremmel és két tanítói lakással.

Az iskola rendjére és eleinte meglehetõsen szerény, szegényes berendezésére nagyon odafigyelt, munkatársaival közösen állandóan szépítgette. Nem véletlen, hogy a tanszéki iskola-felügyelõ a következõket írta jegyzõkönyvébe:

 „az iskolaépület, a tanítói lakások, az udvar, a mellékhelyiségek rendesek, tiszták. A tantermek berendezése ízléses. Az ablakok virágosak.”

 Az alapos jellemzésben arról is olvashatunk, hogy a tanító úr szekrénye is példás, tiszta, tanítói könyvtára ízléses, csinos és gondozott. Az iskola szertárát is gonddal kezeli, rendben, tisztán tartja. Azonban az iskola-felügyelõ felhívta a tantestület figyelmét arra is, hogy a növendékek ruháinak a tisztaságára és a rongyos ruha kijavítására, foltozására idõnként figyelmeztessék a gyerekeket és a szüleiket. A gyermekek a magukkal hozott tízórait ne szennyes, piszkos papírban hozzák, hanem mosható vászonzacskóban. Az iskola-felügyelõ a tantestület tagjait minél intenzívebb, minél többirányú szemléltetésre biztatta.

 „Gyûjtögessen minden tanerõ minél több szemléltetõ eszközt, képet. Készítsék el a hiányzó szemléltetõ eszközöket házilag a gyerekekkel közösen.”

 Rigó József munkatársaival rögtön nekilátott a hiányok pótlásának, amirõl a késõbbi években készült tanfelügyelõi értekezleteken készült jegyzõkönyvek árulkodnak. Ezek szerint a monostorfalvi kisgyermekek „tiszták, rendesek és bátrak”.

A szemléltetõ eszközök pótlására az a kiváló ötlete támadt a falu tanítójának, hogy a sajtó útján felhívással fordul az ország lakosságához, hogy levelezõlap küldésével tegyék lehetõvé a bugaci kisdiákok szemléltetõ földrajzoktatását. A felhívás nagyszerû eredményeként közel ezer darab levelezõlap érkezett az iskolához az ország minden részébõl. Az akciónak az oktatáson kívül másik nagy eredménye az a sok kedves meleg sor, amit a távoli iskolák kisdiákjai írtak ismeretlen barátaikhoz, a bugaci kis mezítlábasokhoz. A lelkes pedagógus a levelezõlapok egy részét berámáztatta és kifüggesztette az iskolában, másik részét pedig kartotékba szedve felhasználta a földrajzoktatáshoz.

A többi szebbnél szebb szemléltetõ eszközt, sõt az ajtókat ékesítõ díszes címfeliratokat is maga készítette az iskola számára, kisebb berendezési tárgyakat, például térképtartó állványt is barkácsolt. Minden évben egész nyáron vidáman, fütyörészve fúrt-faragott, szépítgette az iskolát. Kézügyességét tanítványaiba is igyekezett átplántálni, megtanította õket a tankönyvek szakszerû bekötésére. A lányokkal megismertette a különbözõ magyar tájegységek kézimunkáit. A körzeti tanfelügyelõ látogatása alkalmával nem gyõzte dicsérni a lányok hímzéseit és a fiúk lószõrbõl font láncait, elismerését fejezve ki a tanítónak e téren való jártasságáért.

Rigó tanító úr törekedett a tökéletességre, ezért igyekezett magát képezni. Ezt bizonyítják a különbözõ tanfolyamokon való részvételét igazoló dokumentumok. 1924-ben például testnevelési oktatóképzõ tanfolyamot végzett jó eredménnyel. (4. melléklet) Önképzését segítették az iskolába járatott szaklapok is, mint a „Néptanítók Lapja”, a „Magyarosan” vagy a „Magyar Róna”.

Tanulmányainak és áldozatos munkájának eredményeképp nem csak a gyerekek és szüleik elismerését vívta ki, hanem a budapestvidéki tankerületi fõtanácsos úrét is, aki megállapította róla, hogy tanítói és nevelõi módszere kiforrott, növendékeivel szeretetteljesen bánik, a gyerekekkel való érintkezése bizalomkeltõ, közvetlen. Igyekszik beilleszkedni a kisgyermekek érzelmi és gondolati világába. Tanítványaival beszélget, azok bátran intéznek hozzá kérdéseket. A tanítási órákon nem gépies magolást vár el diákjaitól, gondolkodtatva tanít. Az órán a gyerekek a saját maguk gyûjtötte anyagokon szemléltetik a tananyagot. A tanulók hibáit érthetõen, értelmesen megmagyarázva küszöböli ki. A javítás a gyerekek füzeteiben is gondos. Az általa készített vázlatok a tanító felkészültségérõl tanúskodnak. 

Rigó József, a népmûvelõ

 Rigó tanító úr törekedett arra, hogy az iskola és a család között szoros kapcsolat alakuljon ki, ezért komolyan teljesítette a családlátogatásokat. Ezek során betekintést nyert a pusztai emberek hétköznapjaiba, s tudatosult benne, hogy nemcsak a kis tanyai gyerekekkel, de szüleikkel is többet kellene foglalkozni, többet kellene értük tenni. Ezért számukra is igyekezett hasznos és egyben kellemes szabadidõs elfoglaltságot találni a téli idõszakban.

A szép új Klebelsberg-iskola már sok mindent lehetõvé tett. Felejthetetlen emlékek maradtak az emberek számára a fúró-faragó, kosárfonó, könyvkötõ, nõi kézimunka, szabás-varrás tanfolyamok, melyek megtartásában felesége is segítette. Gazdatanfolyamokat is szervezett, melyekbõl nem hiányozhatott a selyemhernyó-tenyésztés sem. A méhészkedés és kaptárkészítés tudományát is sok emberrel megismertette. Gyalupadját lemásolva fabrikált egy másikat is, hogy a téli estéken majd vele együtt dolgozhasson a barkácsoló „tanítvány”.

Saját harmóniuma és hegedûje örökké vándorolt. Téli estéken az iskolába, hogy a különbözõ tanfolyamokon pihenésképpen népdalok és miseénekek tanulását segítse. 1936-tól a templomban szolgált Isten dicsõítésére és a rajongó Mária-tisztelet elmélyítésére.

Színjátszó csoportot is szervezett, melyben-ha kellett- õ is szívesen szerepelt. A hosszú téli estéken hármas petróleumlámpa mellett együtt írták-tanulták - aki analfabéta volt, az csak hallás után tudta megtanulni - a szerepeket a maguk és mások örömére, kultúrálódására. (5. melléklet) Milyen boldog, vidám esték voltak!

Rigó József igazi néptanító volt. Sokat tett az iskolán kívüli népmûvelés érdekében. Ha kellett, jogi tanácsokat adott a kisebb ügyes-bajos dolgok intézésében. Mások megbízásából beadványokat, kérvényeket írt a hatóságokhoz. Emberfeletti energiával állt és élt a falu népének szolgálatában és véste be nevét a bugaciak szívébe. Senki sem jött hozzá rosszkor, se késõ este, se kora reggel.

A mindenáron való segíteni akarást, jó szívének leleményességét mutatja, hogy már a húszas években, a harmincas évek elején bölcsödét nyitott, nem is akármilyet! A szegény családokban az apa mellett az anya is sokszor kényszerült napszámos munkára. Szerinte egy pár hónapos csecsemõ nem lehetett akadálya annak, hogy idõnként az édesanya is elmehessen dolgozni.

-Hajnalban hozzák a picit és kopogtassanak csak bátran az ablakon!- hangzott a bátorítás.

Igen ám, de a tanítói lakás ablakai elég magasan voltak. Sebaj! Jól szolgált a kapanyél. Az ablak kinyílt és a négysarkos nagykendõbe bekötve és így a kapára akasztva nagy óvatosan felhúzták a csöppséget. Boldog volt a tanító és a felesége, nyugodt az édesanya. A bölcsõde addig volt nyitva, még az édesanya meg nem érkezett. A késõbbi években a tanító saját gyerekei is szeretettel és nagyon várták a „hajnali kistestvéreket”.

Rigó József igyekezett segíteni a félárván maradt gyerekeken is. Nem csupán figyelemmel kísérte életkörülményeiket, de megélhetésükrõl is gondoskodott. Közremûködésével a falu három félárvája közül az egyik a község kisbírója lett, a másik levélhordó a postán, a harmadik pedig hivatalsegéd az iskolában.

Minden anyagi ösztönzés nélkül elvállalta a különbözõ megbízatásokat és felkéréseket. Csupán lelkesedésbõl, de szívvel-lélekkel, teljes odaadással végezte azokat. Õ volt:

-az országos földmûves szövetkezet bugamonostori fiókjának vezetõje

-a római katolikus legénygárda elnöke

-a 30-as évek elejétõl a templomépítõ bizottság jegyzõje és pénztárosa

-a bugacmonostori mûkedvelõk vezetõje is.

 A sok színdarab és a kedvesen eltöltött táncmulatságok bevételét két fontos dologra fordította. Egy részébõl a templom építésére adakozott. A másik részébõl ebédeltetetést szervezett.

A két világháború között a harmincas évek gazdasági válságának nehéz idõszakában a megélhetés súlyos gondjaival, a futóhomokon élõ, szegény, nagycsaládos parasztok sorsán is próbált enyhíteni. Tudta, hogy a gyerekek nagy része kilométereket gyalogol esõben, szélben, hóban a tudásáért. Ezért az iskolához tartozó két nagy kamrából az egyiket konyhává alakította. Tíz éven át november elsejétõl május végéig kb. 120 szegény gyerek és néhány elaggott részesült minden délben egy tál meleg ételben, melyet felváltva idõnként két-három szegény sorsú, de tiszta asszonnyal fõzetett. Ehhez is megnyerte a módosabb gazdákat, akik szívesen adtak terményt, vagy pénzbeli segítséget. Így mûködött az általa szervezett „napközi” ingyen.

1933-ban a puszta lakossága az alábbi adományokkal járult hozzá az akcióhoz:

-1543 kg burgonya

-100 kg bab

-208 kg rozsliszt

-50 kg gyúróliszt

-53 kg kása

-138 kg rozs

-5 kg zsír

-11 liter paradicsom

-25 tojás

-24 pengõ 50 fillér készpénz

-1 kg cukor

-6 kg só

-2 mázsa káposzta

-s ezen kívül zöldség stb.

Kecskemét városa is támogatta a szegényétkeztetést, 150 pengõt adtak kondérokra, tüzelõre és zsírra.

1938-ban Kecskemét 300 pengõvel járult hozzá az ebédeltetéshez, amit megtoldottak még a monostorfalvai katolikus legénygárda által szervezett farsangi táncmulatságon befolyt 29, 80 pengõvel. Ebbõl a maradványt (3, 39 pengõt) Rigó József köszönettel visszaküldte a kecskeméti polgármesternek. Az elszámolásból megtudjuk azt is, hogy 80 esetben 118 tanuló és 3 idõs ember kapott összesen 9639 adag ebédsegélyt. (6. melléklet) Tíz éven át mûködött irányítása alatt az iskola udvarán lévõ épületben a konyha, átlagosan 120 fõ részesült ellátásban. A visszaemlékezésekbõl a következõ kép tárul elénk:

 „Bugac egy nagyon szegény település volt. Egy pár módosabb ember, meg a falu vezetõi nagyon emberközpontúak voltak és megpróbáltak segíteni az 1930-as években -földosztással. A földek azonban rossz adottságúak voltak, futóhomok. A szegényeknek nem voltak állataik, s a kapott földön a királydinnyén kívül semmi sem termett. Mikor a vételár törlesztésére került a sor, nagyon sokan visszaadták a földeket. Az embereknek, sem testüknek, sem lelküknek nem volt tápláléka. Munkalehetõség szinte semmi. Egypár nagyobb gazda volt, de a falunak még 5 %-át sem tudták napszámosként foglalkoztatni. Az iskolába járó gyerekeknek sem ruhájuk, sem ennivalójuk nem volt. Nem is igen jártak iskolába. Az iskolában megszervezték a szegényétkeztetést. Az étkezési lehetõség megszaporította a diákok számát. Szakácsnõnek is egy ötcsaládos anyát választottak, aki több éven keresztül becsületesen végezte a munkáját. A lelki táplálék is nagyon szegényes volt. Havonta egyszer jött ki Kecskemétrõl, vagy Félegyházáról egy katolikus, vagy református pap.”

 Rigó József igyekezett ezt a hiányt is pótolni, lelki táplálékot nyújtani a nehéz helyzetben élõ pusztaiaknak. Miután 1924-ben okleveles kántor lett, a váci püspök megbízásából vasár-és ünnepnapokon pap nélküli vallásos összejöveteleket tartott az iskolában, késõbb a templomban is. Várták Nagybugacon és Kisbugacon is. Télidõben lófogatú szán vitte harmóniumával együtt. Egész életében fizetés nélkül kántorkodott.

Kovács Sándor kecskeméti prelátus, a késõbbi szombathelyi püspök-aki tudta róla, hogy Pál-forduláskor született - Szent Pál pedig a népek apostola volt-, „bugaci apostolom”-nak nevezte. Amikor 1940-44-ig kecskeméti lakosként a Szegénygondozó Apácák Damjanich utcai kápolnájának kántora lett, a Nagytemplomba is hívta a prelátus úr, mert gyönyörû bariton hangja volt. De õ a tanítást nem cserélte fel ezzel a lehetõséggel.

1940-tõl a kecskeméti Máriavárosi Népiskola tanítója lett, majd igazgató helyettese is. A városba költözésre nagyon nehezen, de azért szánta rá magát, mert három gyermeke közül a két nagyobb Kecskeméten folytatott középiskolai tanulmányokat, s számukra a napi vonatozás nagyon kimerítõ volt. Éjféli fekvéssel, hajnali keléssel a tíz és tizenkét éves gyerekek teljesen kimerültek.

Ám Rigó József kecskeméti polgárként sem feledkezett meg a bugaciakról. 1940 szentestéjén az ünnepi asztal mellõl kelt fel, s gyalogolt ki a kisvasút mentén a 30 kilométerre fekvõ pusztai településre, hogy az éjféli misén kántorkodhasson, s együtt ünnepeljen a falu népével.

Késõbb kerékpárral járt ki a vasút mellett, hogy az istentiszteletet megtartsa.

 A második világháború újabb fordulatot hozott az öttagú család életében. A biztonságosabb és jobb megélhetés miatt 1944 õszén visszaköltöztek Bugacra, mert a faluban volt egy kétszobás családi házuk és két hold szõlõ-és gyümölcsösük. Megtörtént, hogy a tanító a környéken elesett katonákat, közöttük szovjeteket is, a maga készítette koporsóban temette el. A megtalált levelek, igazolványok alapján megpróbálta felkutatni hozzátartozóikat is.

A második világháború után, amikor a harctér elvonult, s a menekültek visszatértek, õ volt az, aki, az iskolát a szennytõl és piszoktól kitakarította. A megrongált ablakokat, ajtókat, illemhelyeket rendbe hozta. Saját kezûleg javította ki a zárakat, üvegezte be az ablakokat, ajtókat. Az iskolát használhatóvá tette, pedig anyagi segítséget sehonnan sem kapott. A tanítást 1944. december 2-án egyedül kezdte meg. 

Rigó József, a bugaci iskola igazgatója

 1945. szeptember 1.-tõl a Budapestvidéki Tankerület Fõigazgatója a kecskemét-bugacmonostori állami általános iskola igazgatásával bízta meg Rigó Józsefet, aki az ügyvitelben Kecskeméten szerzett jártasságot, mint a Máriavárosi Iskola helyettes igazgatója.

Tehetségét a tervezés, a szervezés és az irányítás területén a korábbi évek tapasztalatai hûen tükrözik. 1945-tõl nyugdíjba vonulásáig, 1959-ig igazgatóként tevékenykedett. Nem egyetlen intézmény, hanem egy egész intézményrendszer vezetõjévé vált. Ugyanis ekkor már a központi iskola mellett több tagiskolában folyt a munka a pusztán, s egyre növekvõ számú pedagógusgárda nevelte, tanította a gyermekeket.

 

A háború utáni nehézségek komoly feladat elé állították az iskola vezetõjét. A tanulók tankönyvekkel való ellátottsága hiányos volt. Noha az állam a szegény sorsú gyerekeknek ingyenes tankönyveket adott használatra és az is elõfordult, hogy a tanulók hadiárva iskolatársukat önkéntes adakozás útján ellátták tanszerrel, mégis lehangoló a bugaci gyereksereg felszereltsége. Egy korabeli kimutatás szerint írószerekkel a növendékek 80-90%-a volt ellátva, 50% rosszul táplált, 70% gyenge ruházattal és lábbelivel rendelkezett. Akadt olyan család, ahol egy pár cipõt és egy nagykabátot használt három-négy gyerek. Ennek eredményeként iskolalátogatásuk rendszertelen volt. 1948-ban elõfordult, hogy a mulasztások aránya elérte a 35- 40%-ot.

A hiányzások nagy száma végigkísérte Rigó igazgató úr pályáját. Ennek egyik oka a puszta jellegébõl adódott. A nagy távolságból járó kisebb gyerekek rossz idõjárás esetén otthon maradtak. Télen a nagy hó miatt voltak járhatatlanok az utak. 1954-ben például 28 napos volt a téli szünet a kemény tél miatt.

Tavasszal a hóolvadás következtében ló-derékig érõ víz borított mindent. Ahhoz, hogy a kisdiákok eljussanak az iskolához, 3-4 kilométeres kikerülõ utat kellett megtenniük. Nem csodálkozhatunk azon, ha a szülõk emiatt otthon fogták gyermekeiket. Annál inkább hibáztathatók azonban abban, hogy a mezõgazdasági munkák idején nem engedték iskolába gyermekeiket. Az is elõfordult, hogy iskolaköteles gyermekeket a településen mûködõ Állami Erdõgazdasághoz küldték el dolgozni.

E kedvezõtlen körülmények mellett gyakran hátráltatták az iskolai elõrehaladást a járványos megbetegedések, 1957-ben a mumsz, 1958-ban a himlõ- és az ázsiai influenzajárvány.

Az 50-es évekre jellemzõ beszolgáltatási rendszer sem szolgálta az iskolai munka érdekeit, ugyanis Bugacon a földmûvelõktõl begyûjtött gabonát az iskola tantermeiben tárolták. Amíg a terményt el nem szállították, az oktatás a szabadban, a földön ülve, az iskola udvarán, és a templomtéren történt. Egykori pedagógusok és diákok szerint ezt a munkát tanításnak nehezen lehetett nevezni, hiszen figyelmük állandó másfele terelõdése a tanulókat a komoly munkától eltérítette.

A kedvezõtlen körülmények összjátékának eredményeként volt olyan év, amikor öt hónapból mindössze háromban folyt oktatás az iskolákban. A hiányok pótlása óriási terhet rótt a korabeli pedagógusokra. Szinte egyénre szabott tanmenettel kellett dolgozniuk, a korrepetálások tartása állandó feladatukat képezte nemcsak tanítás után, hanem a nyári szünidõben is.

Az iskolát támogató külsõ tényezõkrõl Bugacon ez idõkben nem beszélhetünk, mert a lakosság nagy szegénységben élt. Az iskola felszerelése is hiányosnak volt mondható. Nem volt se szertár, se szekrények, se használható iskolai táblák, se térképek, se kísérleti eszközök, sem pedig ifjúsági könyvtár. A tanítói könyvtár is csak mindössze 47 könyvbõl állt. Volt azonban az iskolának gramofonja és rádiója, ami a villanyáram hiánya miatt nem mûködött. Az iskola vízellátása is gondot okozott, mert két kútjának vize ihatatlan volt. Így az ivóvizet a 150m-re lévõ mélyfúrású gémeskútból hozatták.

Rigó József vezetésével és részvételével a tantestület 1946-ban az összes tantermet és tanítói lakást kimeszelte és kitakarította. Az ablakok, ajtók, zárak, kerítések, kapuk apróbb hibáit kijavították. A tanulóifjúság az iskolaudvar rendbe hozásában vett részt. A szülõk sem maradtak tétlenek, agyagot és vályogot hordtak az iskolához, a gyerekek által kitermelt tüzelõanyagot beszállították, és felvágták.

Az újonnan épült iskolákba régi, rozoga padokból biztosította a szükséges ülõhelyeket az igazgató. Saját kezûleg javítgatta az iskolai bútorokat. A központi iskola csinosítására is gondolt. Maga gyártott függönytartókat, melyekre az ügyes kezû lányok és asszonyok által hímzett függönyöket akasztották.

Mûkedvelõi elõadást is tartottak, melynek bevételét az elpusztult iskolai felszerelés pótlására fordították. Késõbb bábelõadásokat szerveztek gyerekek és felnõttek részére. A befolyt összeget a termek portalanítására és a szegény sorsú tanulók írószerrel való ellátására használták fel.

Miután az iskolákat ellátták a legszükségesebb felszerelésekkel, a mûsoros délutánok és estek bevételeibõl tanulmányi kirándulásokat szerveztek. 1958-ban például a negyedik osztályosok mûsoros délutánjának bevételébõl Szegedre szerveztek kirándulást. A felsõ tagozatosok mûsoros estje szintén sikeres volt. A befolyt összegbõl a nyolcadik osztályosokat ajándékozták meg egy tablóképpel.

A bugaci szülõknek nem állt módjában pénzzel támogatni az oktatást, munkájukra azonban legtöbbször számíthattak. Rigó József szabad idejében fogadta a szülõket, s velük szeretettel foglalkozott, tanácsokkal és felvilágosítással látta el õket. Szervezetüket, a szülõi munkaközösséget is õ szervezte meg 1948-ban. A szülõk közösségének köszönhetõen a Télapó ünnepélyeken apró ajándékkal lepték meg a gyermekeket.

Iskolája érdekében az igazgató úr igyekezett jó kapcsolatot kiépíteni a helyi szervezetekkel. 1949-ben az MNDSZ-szel együttmûködve 350 tanuló számára készítettek szeretetcsomagokat, melyeket a karácsonyfa ünnepélyen osztottak ki. Ugyanekkor tíz gyermeknek ruhát és harisnyát ajándékoztak.

1959 karácsonyán az Állami Gazdaság járult hozzá 6000 forinttal ajándékok vásárlásához.

1947. márciusában újraindították az iskolai konyhát, ahol 120 gyerek és néhány idõs ember részesült meleg ételben. Ugyanebben az évben beindították a tejakciót és a csukamájolaj adagolását is.

 Az iskola ellenõrzésekor annak mûködését a tanfelügyelõ mindig a legnagyobb rendben találta. Az igazgatói ügyintézést, az iratkezelést, az iktatást kifogástalannak tartotta. Pénzkezelés nem volt. A tantárgyfelosztás és az órarend helyes, az anyakönyvek, a naplók, a nyilvántartási könyvek rendben vezetettek voltak.

Rigó József nem veszett el a napi feladatok megoldása közben, igyekezett felmérni az iskola és a vele összefonódó település helyzetét, s jövõjét folyamatosan tervezte. Már 1947-ben napközi otthon létesítését kérelmezte kisebb gyermekek részére a bugacmonostori iskolában. Az óvoda megépítésére azonban csak 1963-ban került sor.

Újabb külterületi iskolák és tanítói lakások építési kérelmeivel folyamatosan bombázta a kecskeméti tanfelügyelõséget. Közbenjárására igazgatósága alatt újabb tagiskolák léptek mûködésbe. A háborús hadmûveletek során elpusztult kisbugaci iskolát 1948-ban újjáépítették. Ebben az évben engedélyezték a Buzsik csõszháznál iskola létesítését. 1954-tõl már a Makai tanyánál is oktatták a gyerekeket.

A háború utáni idõszakban évrõl évre nõtt a gyereksereg száma a településen. Azt tervezték, hogy a tagiskolák felsõ tagozatos osztályait összevonják a központi iskolába, azért, hogy versenyképessé váljanak a városi iskolákkal szemben. Így szükségessé vált az intézmény kibõvítése, melyet Rigó igazgató úr 1949-ben, az elõírás szerint, ötéves tervben dolgozott ki. Eszerint a meglévõ iskolát 14 tantermessé kell alakítani. El kell látni tanulóotthonnal, kultúrteremmel, olvasóteremmel, úttörõotthonnal, tanári szobával és különbözõ mûhelyekkel. Igényt formált öt családos és öt garzon tanítói és egy altiszti lakásra. Az eredeti elképzelés szerint a meglévõ iskolaépületre emeletet akartak húzni és két összenyitható terembõl dísztermet kialakítani.

A szép elképzelések azonban nem valósultak meg. Az iskola kibõvítésére csak 1954-ben került sor, akkor is csak a meglévõ épület átalakításával, annak folyosójából két kistermet választottak le. A tanulók jobb elhelyezése így nem oldódott meg. Újabb és újabb kérvények követték egymást iskolaügyben. Ezek eredményeként 1960-ban újabb iskolaépülettel bõvült az intézmény, melynek átadására már csak utóda, Sinkó Sándor igazgatása alatt került sor.

 Az iskolai élet jobbá tétele, a tanulmányi eredményesség növelése állandó célkitûzései voltak. Számtalan újító ötlettel rukkolt elõ ezek érdekében. Az iskola osztályai között versenyt hirdetett, de nem tanulmányi téren, hanem olyan területen, ahol a különbözõ képességekkel megáldott diákok is egyenrangú felekként mérhették össze teljesítményüket. Így például versenghettek a tanulók a mulasztások csökkentésében, a termek tisztántartásában és rendjében.

A környezet szebbé tételének és a fák megszerettetésének érdekében csemetekert létesítését határozta el az iskola kihasználatlanul álló területén. Az iskola utcáját szegélyezõ és az udvaron nyári hõségben enyhet adó fáink ma is bizonyítják az ötlet hasznosságát.

A tanulósereg olvasási kedvének felélesztésére és kultúrálódására vándorkönyvtárat szervezett. A vándorkönyvtár havonta egyik tagiskolából a másikba költözve mûködött.

Az értelmileg enyhén fogyatékosok és a súlyos tanulási nehézségekkel küzdõ gyermekek oktatása is megoldódott a településen. 1950-ben ugyanis gyógypedagógiai osztályt indítottak el.

 

Az igazgatónak a pedagógusok képzésére, munkájuk jobbítására is volt gondja. Mintatanításokat vezetett be, melyek célja nem a brillírozás volt, hanem útmutatás a hiányos tudású, bátortalanabb kollégák részére, akiknek nem volt alkalmuk hospitálásra, és szakkönyvek sem álltak rendelkezésükre. A bemutató tanítások alkalmával a hangsúlyt a leleményességre, a tanulók figyelmének lekötésére, érdeklõdésük felkeltésére, a megértésre és a leszûrt tények rögzítésére fektették. Az igazgató kérte fel a pedagógusokat a mintatanításra, melyet a soron következõ havi értekezleten értékeltek ki, beszéltek meg.

1956-ban az igazgató úr életre hívta az alsós, a felsõs és az osztályfõi szakmai munkaközösségeket is.

Az igazgatónak arra is volt figyelme, hogy a szülõi értekezletek látogatottságát biztosítsa. Miután azt tapasztalta, hogy egyre kevesebben jelentek meg a szülõi fórumokon, azt javasolta kollégáinak, hogy a gyermekekkel tartsanak a szülõi értekezlet elõtt kis elõadásokat, s ezzel csalogassák be a szülõket az iskolába.

 Rigó József személyes példamutatásával igyekezett szépre-jóra, becsületességre, együttérzésre, tiszteletre nevelni kicsit és nagyot, öreget és fiatalt, tanítót és diákot egyaránt. Megalázás nélkül terelt a helyes útra. Sosem bántotta a gyerekeket, elég volt, ha rájuk nézett, s rögtön elcsendesedtek. Bár a katonás fegyelemnek nyoma sem volt, a tanulók mégis fegyelmezetten és tisztelettudóan viselkedtek az iskolában. A trágár beszéd, az utcán való céltalan lõdörgés és a dohányzás ellen szigorúan fellépett. Noha õ maga dohányos volt, a gyerekeknek szigorúan tiltotta azt. Csellel derítette ki, hogy melyik tanuló dohányzik. Megkérdezte, ki az, aki csavarna neki egy jó cigit. Amikor az illetõ elkészült vele, akkor parancsolt rá, „többet ilyen elõ ne forduljon”!

Tanítás után, hazafele menet tekintetével követte a diákokat. Ha valakinek a viselkedésében kifogást talált, másnap szóvá tette. Így éreztette, hogy mindenkire odafigyel.

1955-tõl már mozi is mûködött a faluban, délutáni és esti filmvetítéssel. Az igazgató úr szigorúan ellenõrizte, hogy az esti elõadásokra még szülõi felügyelettel se mehessenek el a diákok. A délutáni filmet is csak azok tekinthették meg, akiknek az iskolai magatartásában nem volt kivetnivaló. A mozi látogatás szigorú feltételekhez kötése meghozta az erkölcsi nevelés eredményét, a tanulók fegyelme ugyanis sokat javult.

Az iskolába beérkezett panaszos bejelentéseket minden esetben kivizsgálta. Így jött rá, hogy az iskolából idõben hazaengedett, de otthonukba csak késõ délután hazaérkezõ tanítványai labdarúgással töltötték el az idõt. A kimaradozókat nem büntette, hanem érdeklõdésüket figyelembe véve, labdarúgó csapatot szervezett belõlük. A versenyeken elért eredményeik õt igazolták.

Olykor a szülõk nevelésére is hangsúlyt fektetett. Arra kérte kollégáit, hogy a tanulók csúnya, sértõ beszéde kapcsán a szülõi értekezleten hívják fel a szülõk figyelmét a példamutatás fontosságára.

 Az általa irányított tantestület elé világos célokat és feladatokat állított. A családlátogatások és a korrepetálások megtartása még a nyári szünetben is kötelezõ volt. Elvárta, hogy a pedagógusok lelkiismeretesen felkészüljenek óráikra, és azokon szemléltetve tanítsanak. A tanítóknak a tanítás elõtt negyed órával kötelezõ volt megjelenni az iskolában. Az óraközi szünetek betartását is ellenõrizte, mert úgy gondolta, hogy a gyerekeknek is szükségük van a felüdülésre.

Nyári szabadságra senki nem mehetett addig, amíg naplóját rendben le nem adta. A nyári szünetekre is meghatározta az ellátandó feladatokat. 1950 nyarán például hetente kétszer kellett korrepetálni az arra rászorulókat. Heti két alkalommal a középiskolában továbbtanulni szándékozókkal foglalkoztak. Két nap szülõlátogatásokat kellett tenni a 100%-os beiskolázás és a rendszeres iskolalátogatás érdekében. Még vasárnapra is jutott teendõ. Ekkor az úttörõknek tartottak foglalkozást. Ezen felül nyáron különbözõ szakosító tanfolyamokra küldte tanártársait. A nyári szünidõ volt a szemléltetõ eszközök készítésének, gyûjtésének, a térképek és más iskolai felszerelések javításának ideje.

Nemcsak tanítványait, beosztottjait is rendszeresen ellenõrizte. Ha a tagiskolákba ment órát látogatni, mindig készült verssel, mesével. Így oldotta az ellenõrzés okozta feszültséget gyerekben, felnõttben egyaránt. Óralátogatásait a késõbbiekben jól tudták hasznosítani munkatársai, hiszen ezekrõl nem egyoldalú értékelések folytak, hanem „beszélgetések”.

Óralátogatásain nyert tapasztalatai alapján értékelte beosztottjait a havi értekezletek alkalmával. Az esetleges hibák, kihágások esetében beláttatással és a szeretet fegyverével igyekezett hatni, írta róla a tanfelügyelõ 1950-ben.

Kollégáit is tudta nevelni. A kezdõket bizalommal fogadta a tantestületbe. Arra kérte a fiatal tanerõt, hogy azt a nagy feladatot, melyet Bugacra jöttével vállalt, végezze lelkiismeretesen és pontosan. Az iskolában magába szívott tudományt, s az addigi nevelõi tapasztalatait „plántálja a rábízott, egyszerû, rongyos ruhácskájú, mezítlábas bugaci kis magyarok vajfinom lelkébe. Ha most még nem is, de késõbb hálásak lesznek érte… Isten hozta közénk!”

Rigó József kezdettõl fogva arra törekedett, hogy az újonnan érkezett otthon érezze magát a tantestületben. Leültette, nyugodtan, türelmesen ismertette a feladatokat. Gondoskodott is a fiatal kollégákról. Miután ruházatából látta, hogy valakit nem nagyon „vastagon” bocsátottak el otthonról, tapintatosan megkérdezte, van-e ágya, bútora. S, ha kellett, segített.

A városból a pusztába került ifjú tanítóknak több idõre, s az igazgató úr útmutatására volt szükségük ahhoz, hogy el tudják fogadni a falusi gyerekeket. Volt, aki egy-két tanuló zsebét kiürítette, mert gombok, kavicsok és egyéb játékra alkalmas dolgok kerültek elõ belõle. Az igazgató úr elmagyarázta, hogy ezért nem szabad büntetni, hiszen a szegény tanyasi gyereknek más játékra nem telik.

A bugaci iskolához kiterjedt tanyarendszer tartozott akkoriban. A szegény sorsú parasztgyerekek az otthoni kemény munkától elcsigázottan gyakran elaludtak az iskolapadban a délutáni tanítás ideje alatt. S még ennél is nagyobb baj volt, hogy gyakran otthon fogták õket munkára. Elõfordult, hogy az új tanerõ radikális intézkedést kért Rigó igazgató úrtól az igazolatlan hiányzások megfékezésére. Õ azonban csak leült és mesélt. Élénk színekkel ecsetelte az ötvenes évek valóságát, s arra biztatta beosztottját, hogy saját szemével gyõzõdjön meg tanítványai helyzetérõl, menjen családlátogatásra. Ennek során a kolléga megtapasztalhatta mindenütt az õt megilletõ tiszteletteljes fogadtatást, s bepillanthatott a családok mindennapjaiba. Így tanulták meg tisztelni saját tanítványaikat, akik a délelõtti kemény munka után az iskolában is elfogadható teljesítményt tudtak nyújtani, s a szünetekben még az önfeledt játékra is maradt energiájuk

 Rigó József közösségformáló tehetsége is példamutató. A különbözõ korú és nemû, egymástól gyakran sok kilométer távolságra lévõ tagiskolák pedagógusaiból képes volt egy összetartó, egymást megbecsülni tudó, vidám társaságot teremteni, mely a közös tanítói munkának elengedhetetlen feltétele. Ehhez komoly szervezõmunkára volt szükség, s természetesen az akkori tanárok derûs, barátságos, befogadó és meleg szívû természetére is. Értelmes közös programjaikkal nem csak a saját, hanem sokszor a falu örömét is szolgálták. Elõfordult, hogy a nevelõtestület egy három felvonásos népszínmû elõadásával ajándékozta meg a község lakosságát. Az elõadások látogatottsága igazolja, hogy mindnyájan hatékonyan munkálkodtak közre az iskolán kívüli népmûvelésben.

A tanfelügyelõi látogatások alkalmával készült jegyzõkönyvek minden esetben említést tesznek a tantestület tagjai között uralkodó kartársi megbecsülésrõl és szeretetteljes egyetértésrõl.

Közösségalakító munkája nem korlátozódott az iskolára. A településen a kulturális bizottság elnöke, az MNDSZ pártoló tagja, a Szabadföld téli esték rendezõje és elõadója, a szociális bizottság tagja, az MDP énekkarának vezetõje is volt egy személyben.

Rigó igazgató úr kántorkodott is. Templomba járó emberként az ötvenes évek Magyarországán sokszor volt kitéve támadásoknak, mégsem tagadta meg hitét. Az akkori vészterhes korszak hatalmával való szelíd szembenállásáról tanúskodik az alábbi történet. Bugacon kis létszámú református közösség élt. Imaháza, temploma nem lévén, a havonta egyszer Helvéciáról átjáró tiszteletes úr az istentiszteletet az iskola egyik tantermében tartotta meg. Ennek engedélyezése már önmagában is bátor tett volt az igazgató részérõl. Természetesen iskolai titoktartásról szó sem lehetett az ötvenes években. A református gyermekek azonban mégis az iskolában, mégpedig az igazgatói irodában készültek fel a konfirmálásra. Miután napközben az iskola minden termében folyt a tanítás, egyéb hely nem lévén a gyerekeket a tiszteletes úr társaságában igazgatói irodájába ültetette be, majd mutatóujját az ajkához téve titoktartást parancsolt és huncut mosollyal a szemében becsukta maga mögött az ajtót.

Rigó igazgató úr fáradhatatlan volt, mindig vidám és jó kedélyû. Csodálatos belsõ harmónia, derû sugárzott belõle. Bármihez fogott, azt olyan érdeklõdéssel, örömmel, jókedvvel végezte, hogy lelkesedése mindenkit magával ragadott. A ritka sikertelenség mindig újabb szárnyakat adott neki. Pontos, precíz és igényes volt. Gyermekeit is arra nevelte, hogy „közepes napért nem érdemes reggel kibújni az ágyból”. Tanácsai közé tartozott: ”Olyan természetes módon élj és tedd a jót, hogy az senkinek fel ne tûnjön, de mindenkinek azonnal és nagyon hiányozz, ha nem vagy jelen!”, „Maradj mindenkinek mindig mindene!”

Lángolt és világított. Minden munkájában tökéletességre törekedett. Személyes példamutatásával hirdette, tanította és élte mindennap az evangéliumot, élete végéig. Szerénysége közismert volt, nem szerette, ha dicsérték.

 „Hisz nem tehetek róla, hogy a Jóisten ilyennek teremtett, tõle kaptam mindent.”

Nemcsak pedagógus léte, de családi élete is példás volt, s nyitott könyv mindenki számára. Ezért fogadták el okos, bölcs tanácsát a válni akaró szülõk és a nem egymáshoz illõ fiatalok. Ismerte és átélte a falu minden örömét, bánatát, temette halottaikat, mint kántor. Sok kérvényt megírt, sok ügyes-bajos dolgot elintézett Kecskeméten. Kölcsönt adott, élelemmel, ruhával segítette a rászorulókat. Rigó József talpig becsületes ember volt. Sokan emlékeznek még arra, hogy olcsó kolbászt tetetett a krumplihoz a konyhán, így mindenki kapott egy karikát. Olyan nem volt, hogy valaki ne kapott volna, de olyan se, hogy valakinek kettõ jutott. Karácsony elõtt feleségével együtt, a sokgyerekes családoknak a maguk húzta szánkón vitték el a sonkát és a kenyeret. Kifogyhatatlan volt segítõkészsége.

Rigó József mint igazgató vonult nyugdíjba 1959-ben. Az 1958/59-es tanév évzáró értekezletén elbúcsúzott kollégáitól és a falutól is. Megköszönte az õt övezõ szeretetet, s azt, hogy családjának 37 éven át kenyeret adtak, melynek ízét soha el nem felejti. Kívánta, hogy az a Bugac, melyet 37 évvel korábban megismert, viruljon, kultúrálódjon, fejlõdjön, gazdagodjon, boldoguljon, lakói megelégedettek legyenek, vezetõi megértõk, igazságosak, a község fejlõdéséért mindent megtevõk.

Akkor még nem sejthette, hogy nyugdíjba vonulása alkalmából a falu méltó, szép ünneppel készül. Búcsúztatására virágcsokrokkal a kezükben összesereglett a falu apraja-nagyja. Több száz ember készülõdött az ünnepre. A tantestület búcsúzó igazgatójának 37 éven át tartó fáradságos munkáját 37 szál piros rózsával köszönte meg. Rigó József így búcsúzott Bugactól:

 Kedves Bugac népe, öregje és fiatalja! Búcsúzom Tõletek, görnyedten, megöregedve. Testileg elmegyek, de lélekben mindig csak Bugacon leszek. Örök emlékül hagyom itt jó magyar nevemet és kívánok mindenkinek erõt, jó egészséget!”

 

1959 õszén Tömörkényre költözött, hogy egyedül élõ, nagyon beteg nõvérét ápolják feleségével. Egy ilyen tevékeny, példamutató életet megélni csak nyugodt, harmonikus családi háttér mellett lehetett. Felesége nem vállalt munkát, így biztosítva férje számára sokirányú elfoglaltságához a szükséges feltételeket. Példamutató szeretetben éltek, egymást és a falu népét szolgálva.

Nõvére halála után Kecskemétre költözött 1964-ben, ahol családos gyermekei éltek, dolgoztak. Egymás közelsége nagy-nagy boldogsággal töltött el szülõt és nagyszülõt, gyermeket és unokát egyaránt. Az újra együttlét öröme felejthetetlen öt évig tartott. Megfáradt testét gyilkos kór emésztette. 70. születésnapján kora hajnalban 1969. jan. 26-án a mindig lángoló szíve örökre elaludt.

Kecskeméti temetésén több százan kísérték utolsó útjára, Bugacról autóbusszal jöttek tisztelõi. Utódja, Sinkó Sándor így búcsúzott sírjánál:

 

„Az iskolán és a tanácsházán fekete zászlót lenget a szél. A templomban harangoznak, gyászol az egész Bugac.”

 

Gyászolt az a Bugac, mely Rigó József számára a munkát, szórakozást, a küzdelmet és az életet, a felüdülést, a gyötrelmet és a gyönyörûséget jelentette. Nem vágyott sehová, és bárhol járt és élt nyugdíjas éveiben lelke és legszebb emlékei Bugachoz kötötték.

 

Virág Mónika